Lelkem a lelkedé. Virágokat gyűjtök, térden

állva átnyújtom neked. Verset írok. Felolvasom. Te verdeső pillákkal hallgatod, kebled hullámzik, pír önti el jobb és bal orcádat. Azután a kezedet nyújtod, de én nem merem megérinteni, mert tudom, hogy akkor elvesztem a fejem. Nem, talpra szökkenek, és kimenekülök a szabad levegőre, jeges ülőfürdőt veszek. Te meg ott állsz órákon át, kinyújtott kézzel, kebleid hullámoznak: egy hajóflottát is elringatnának. Hát ez a boldogság. Éljen az éteri, szűzi, folttalan szerelem!
/Vavyan Fable/